: Európa hazatér hozzánk 3.

Mondják, a történelem nem más, mint az emlékezésre méltó dolgok és cselekedetek számbavétele. Mégis: más bizonyul emlékezésre méltónak egy család, és más egy ország esetében.

Amit igazán történelemnek hívunk, az fordulópont, az válság, az ébredés, az harc, az velőt rázó pillanat. De vajon hol van a nagy és hangos történelemben az élet története?

Visszatekintve mindig hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a nemzetet érintő nagy változások kizárólag ünnepnapokból álltak. Kalaplengetésből, fellobogózott utcákból, a vezérszónokokat éltető hurrá-hangulatból. Fénypompás diadalokból, győztes tábornokok cifra felvonulásaiból, vagy sokmillió forintba kerülő tűzijátékokból.

Pedig a legtöbb ember életében kevés az ilyen jelenet. Az ünnepnapok között, a kivételes napok mellett ott sorakoztak a hétköznapok, a szívós és kitartó robotolás hetei, és a nemzeti mitológia örökéletű nagyjai mellett bizony mindig ott sürögtek, ott serénykednek a kérges kezű munkásemberek, a számítógépek előtt görnyedő hivatalnokok, a cserzett bőrű, verejtékes gazdák.

Csupa olyan ember, akik tenni akarnak valamit, és nem válni akarnak valamivé.

Mert vannak, akik forradalmat hoznak. Ők azok, akik valaminek megálljt parancsolnak. És vannak, akik élete maga a folytonosság. Ők azok, akik nem változnak, akik nem változtatnak.

Sem egyik, sem másik természet nélkül nincs nemzet. Velünk voltak, velünk vannak mindannyian. Az újat hozók éppúgy, mint a folytatók. A továbblépők éppúgy, mint a megtartók. A túlélők, akik akarva-akaratlanul továbbmentik a haladni vágyó, szorgalomra és munkára kész, polgári Magyarországot. Összegyűjtik évek hosszú munkájával mindazt, ami utána egyetlen csodálatosan ragyogó pillanatba sűrűsödik össze.

Hiszen ne feledjük, hogy az évszázadok messzeségéből is látható hatalmas magasságba az emberek hosszú évekig csendben végzett szívós munkája emeli az ünnepnapokat.

Mert a hétköznapokhoz is bátorság kell, lendület és lelkesedés. Sőt, ehhez kell igazán nagy lelki erő, és ha így élünk, akkor képesek leszünk megragadni a rendkívüli idők kínálta lehetőséget: akkor leszünk képesek felismerni, hol a helyünk, mi a feladatunk, mi a küldetésünk. Mert minden bennünk dől el legelőször. A nagy pillanatok csak az alkalmat teremtik meg, hogy felszínre törjön az összegyűlt, roppant energia.

A mi életünk már csak ilyen. Se nem hősi, se nem félelmetes. Mi magunk is ilyenek vagyunk: változva változatlanok. Megcsúfolva is büszkék, megosztva is egymás felé fordulók, megszorítva is reménykedők. Mert hiszünk az olyan hétköznapinak tűnő dolgokban, mint a család, a munka becsülete, a hit ereje, az élet méltósága.

Május 2-án reggel a csatlakozás utáni hétköznapon mindannyian itt ébredünk Magyarországon. Itt fogunk élni tovább, itt kell boldogulnunk, itt kell elvégeznünk a munkánkat, itt kell értelmes célokat kitűznünk magunk elé, itt kell nevelnünk gyermekeinket, és itt kell gondoskodnunk idős szüleinkről is.

A csatlakozás is elsősorban hétköznapokból áll majd. Május 1-én mindössze annyi történik, hogy Európa számunkra Magyarország lesz, ahogy a francia ember számára Európa Franciaországot, a németek számra elsősorban Németországot jelenti. Valójában azért változtatunk, hogy azok maradhassunk, akik vagyunk.

Történetírók úgy tanítják, Róma azért lett nagy, mert szerették. Szeretnünk kell Magyarországot, hogy erős, biztonságot adó hazánk lehessen az európai nemzetek közösségében. Az ember nem azért szereti a hazáját, mert nagy, hanem mert az övé. Mert az övéi lakják.

Mi azt szeretnénk, ha minden magyar a csatlakozás nyertese lehetne. Mi senkit sem hagyhatunk kiszolgáltatott helyzetben. Magyarország első európai néppártja nem hagyhat senkit az út szélén. Az embereknek érezniük kell, hogy nem egyszerűen közel állunk hozzájuk, mi közöttük vagyunk, az ő oldalukon állunk, és ezt azoknak is érezniük kell, akik a legutolsó választások alkalmából nem ránk szavaztak.

A csatlakozás akkor jó, akkor sikeres, ha biztonságot hoz minden magyar család számára. Mi Európára mindig úgy tekintettünk, mint biztos menedékre. Mindig megvédtük, ha támadták, rajtunk Európa ritkán segített. Itt az idő, hogy nekünk is jusson az európai biztonságból. Jogunk van hozzá. Ezért kell a csatlakozásnak biztonságot hoznia a magyarok számára.

A múltat végképp eltörölni

Gyakran vádolnak minket azzal, hogy mi, nemzeti érzelmű, jobboldali emberek ósdi, ásatag, vagy – talán az idősebbek még emlékeznek a középiskolai történelemkönyveink egyik kedvenc kifejezésére – retrográd nézeteket vallunk. Míg a – korábban magát haladónak nevező – baloldal modern köztársaságot épít.

Nos, ezzel kapcsolatban engedjék meg, hogy egy jeles spanyol esszéíró (Ortega y Gasset) jó hét évtizeddel ezelőtt írt bölcs gondolatai közül idézzek, miszerint a történelem az ember egyetlen valósága, hiszen benne lett azzá, ami. „Képtelenség és hiú ábránd a múltat tagadni - írja, mert a múlt az ember természete, s az hamar visszatér. A múlt nem azért van, és nem azért igyekezett elmúlni, hogy megtagadjuk, hanem hogy integráljuk.”

A múlt végleges eltörlése mögött az osztályharcok és forradalmak sorozatából álló történelemszemlélet áll. A forradalom, vagyis revolúció kifejezés egyébként a kerék forgásából ered. Ezen elképzelés hátterében hosszú időkig Fortuna kereke állott, melyről lepotyogtak a királyok. Vagyis a forradalom, mint eszme, mindig összhangban maradt a régi megfogalmazással: boldogulás egyszer és mindenkorra. Mi ellenben úgy tekintünk a történelmünkre, a múltunkra, hogy minden, ami természetes, és minden, ami emberi, számtalan, egymástól függő és sokáig ható erők eredményéből alakult ki.

Egyébként a múltra való emlékezéssel kapcsolatban érdekes megfigyelést tettek a kutatók. Azt vették észre, hogy a csimpánz meg az orángután nem szigorú értelemben vett intelligenciája miatt különbözik leginkább az embertől, hanem azért, mert sokkal kisebb a memóriája, mint nekünk. Ezek a szegény állatok minden reggel arra ébrednek, hogy szinte teljesen elfelejtették, amit előző nap éltek át, ezért az értelmük minimális tapasztalat alapján kénytelen működni. Az ember ellenben – hála az emlékezőképességének – felhalmozza, birtokba veszi és felhasználja a múltját. Az ember sosem az első ember; tulajdonképp a felhalmozott múlt egy bizonyos szakaszától kezdődik a léte. Ez csak az ember kincse, kiváltsága és megkülönböztető jegye. S ennek a kincsnek csak a kisebbik részét alkotja az, ami a múltból sikernek és megőrzésre méltónak tűnik: a fontosabbik rész a tévedések emléke, ami lehetővé teszi, hogy ne kövessük el újra és újra őket. Valóban, az ember igazi kincse a tévedések gyűjteménye, az évezredek során lepárolt, hosszú élettapasztalat.

Az imént idézett szerző, Ortega y Gasset ezért a következő lakonikus következtetéssel zárja az előző gondolatmenetét: