: „Gyakorta bús, néha-néha víg is…”

Heltai Jenő Tündérlaki lányok című színműve hálás és népszerű darab. A színházak gyakran tűzik műsorra; Marosvásárhelyen 1998-ban játszották a megzenésített változatot, Egerben 2000-ben, Békéscsabán 2001-ben Sepsiszentgyörgyön 2002-ben mutatták be, jelenleg is műsoron van Szolnokon, a Kassai Tháliában pedig decemberre tervezik a premiert. Tehát pontosítva azt is mondhatnánk, Heltai darabját kedvelik a vidéki teátrumok (hadd soroljam ide a határon túli magyar társulatokat is). Mindössze 11 szereplője van, két helyszínen játszódik, nem igényel különleges és bonyolult színpadtechnikát, a díszlet akár jelzésszerű is lehet, s elegendő „békebeli” viselet is szokott lenni a jelmeztárban.

A Vörösmarty Színház nem ilyen megfontolásból tűzte műsorára a színművet (bár a következő évadban, amikor az épületet felújítják, jól jönnek a kisebb, kevésbé felszerelt színpadon is játszható művek.) A rendezőnek, Kolos Istvánnak mondandója van, s ez nem a „képmutató polgári erkölcsnek” a szocializmus idején divatban volt „leleplezése”. Ha jobban belegondolunk, ez nem is nagyon menne, hiszen ma már nemigen sújtja megvetés azt a fiatal nőt, aki viszonyt folytat egy fizikailag jó, a vagyonát tekintve kiváló karban lévő ötvenes agglegénnyel. Hogy nem házasodnak össze, és nem vezetnek közös háztartást? Nagy dolog! S abban sincs semmi rossz, ha a módos úr szeretetét és háláját időnként értékes ajándék formájában is kifejezi, legyen bár ez az ajándék gyakorta készpénz. Bizony, a jelenkori Boriska nem minősül prostituáltnak, legrosszabb esetben azt mondhatjuk rá, hogy számító nőszemély, akit a kapcsolat fenntartásában elsősorban anyagi okok vezetnek. Igen ám, de számító-e az, aki a bárótól kapott pénzből özvegy édesanyja és három húga tisztes jólétét finanszírozza? (Maga színésznőként dolgozik, saját megélhetéséhez az is elég lenne.) Számító-e az, aki az összes megtakarított pénzét odaadja a húgának, mert azt vőlegénye „úgyis mint magánember és úgy is mint tornatanár” csak tetemes hozomány fejében hajlandó elvenni? Számító-e az, aki képes „kedves lenni” egy államtitkárhoz azért, hogy másik húgát– egyébként megérdemelten – véglegesítsék a minisztériumi állásában? „Mi az, hogy! Nagyon is!” – csattanhatnak fel a szocialista klasszikusokon nevelkedett olvasók. Kérem, gondoljanak arra, hogy ennek az erkölcsileg súlyosan kifogásolható esetnek mi a végső oka! Boriska azért adja oda magát, mert el szeretné rendezni húgai életét – hogy ő is férjhez mehessen szerelméhez, a szegény alanyi költőhöz. Vagyis nem számításból – hanem szerelemből!

Ezért aztán mai szemmel a „rossz lány” és a belőle élő „tisztes úricsalád” ellentmondása nagyon halványan érzékelhető. A többiek iránt felelősséget érző családtag és a jóságát durván kihasználó, önző többiek kontrasztját nem színezi ambivalencia, a néző hamar Boriska mellé áll. Csak az marad a kérdés: megteheti-e valaki, hogy azt tegye, amit a szerelme diktál, ha ezzel családja, az általa eltartottak megélhetését veszélyezteti? Kolos rendezése erre keres választ, s úgy tűnik, a „szerelem mindenekelőtt” elv mellé áll. Ám a színpadon (talán nem árulok el titkot) nem a szerelem győz, amitől Kolos olvasatában tragikussá válik a befejezés. Joggal, hiszen ha az anyagiak legyőzik a szerelmet, az tragédia. De akkor miért érezzük mégis úgy, hogy a befejezés – nagyjából az utolsó negyedóra – nem illeszkedik a történet korábbi részéhez? Miért válik az addig oly magától értetődő cselekmény erőltetetté, az addig oly természetes játék darabossá? Szerintem épp az értelmezés miatt. Boriska ugyanis nem áldozza fel magát, a szerelem nem az anyagiakkal szemben marad alul. Az áldozatot nem is indokolná már semmi: Manci férjhez megy, Olgának jól jövedelmező, nyugdíjas állása van, ő is eltarthatja a mamát és Sárit. Heltai tudta – és megírta -, amit az egyébként éles szemű Kolos nem vett észre: „Lajos” és Boriska kapcsolata nem kitartotti viszony; amikor Boriska úgy dönt, nem borítja fel, akkor a kölcsönös megbecsülésen és szereteten, egymás hibáinak megbocsátásán alapuló tartós kapcsolatot választja a lángoló – de szükségszerűen elmúló – szerelem helyett. Ez romantikával beoltott lelkünknek lehet szomorú – de nem tragédia. Tragédia az lett volna, ha a cselekménye a második felvonással végződik. (Amit egyébként – viszonyaink ismeretében – minden további nélkül elfogadtam volna érvényesnek.)

Heltai könnyed, szellemes párbeszédeit a játszók természetesen, egyéni karaktereket formálva adják elő. Xantus Barbara  prózai színésznőként is megbízhatóan játszik, alkatához illik a szerep. Boriskája komoly, mély érzésű, hirtelen támadt szerelme azonban nem egészen hiteles. Amiben része lehet annak is, hogy a Lux Ádám formálta Pázmán daliás, de nem különösebben szenvedélyre lobbantó. (Persze, mit tudhatom én azt férfiként.) Inkább keménykedő, mint vad, és inkább heveskedő, mint önérzetes. Závodszky Noémira (Olga) és Szűcs Krisztinára (Manci) szinte meg lehet haragudni, annyira meggyőzően formálják meg a mások segítségét járandóságként bezsebelő, cserébe még valódi hálát sem érző testvéreket. Bakonyi Csilla (Sárika) ezúttal egy egészen fiatal lányt személyesít meg nagyszerűen, a komikus és a felemelő színeket egyforma könnyedséggel hozva. Kállay Ilona a lányok anyjaként sokat megért, néha már-már cinikus asszony, aki az érzelmeit (no meg a mások érzelmeit) is racionálisan használja.

Matus György bárója méltóságteljes, megnyerő és okos férfi. (Komolyan mondom, hogy a koron és a termeten kívül semmi másban nincs előnyben vele szemben Pázmán. Vagy a szerelem csak arra figyel?) Alakítása segít benne, hogy könnyebben tehessük túl magunkat az „áldozathozatal” értelmezésen. (Ha viszont az áldozat volt a koncepció, akkor a bárót jóval ellenszenvesebbé kellene formálni.) Juhász Illés ismét komikus szerepet kapott, Petrenceynek a szövege módot adna akár a bohózati stílusra is  - Juhász azonban szerencsésen ellenáll. Modoros („legmesszebbmenő kézcsókom”), hazug, nagyképű ugyanakkor megalázkodó figurája valósággal szánalmat ébreszt. Az a némajáték, ahogyan egy csésze teába hét-nyolc kanál cukrot rak, tanulmánynál is pontosabban festi a lecsúszott dzsentri éhezését.

A legrövidebb szerepek Zsurzs Katinak (Malvin néni), Kuna Károlynak (Pista) és Jónás Andinak (Róza) jutottak. Zsurzs alakítása a tőle megszokottnál kicsit karikatúraszerűbb (Talán az Egérkirálynő mellékhatása.) Jónás szinte szöveg nélkül is jó a szeleburdi cseléd szerepében – talán csak a rohangálásból kellene egy kicsit visszavennie. Kunával kapcsolatban közhelyet kell idéznem: nincs kis szerep, csak kis színész. A művész ezt a mellékszerepet teljes joggal tüntetheti fel a legjobb alakításai között. Ahogy a gazdájához lojális, de az úr barátnőjét is tisztelő, s az udvariassághoz mindig ragaszkodó inas tapintható tanácstalanságában kétségbeesetten felsikít: „Tessék már elmenni!” – az felejthetetlen.

A két díszlettervező (Horesnyi Balázs, Horváth Judit) két szép szecessziós, polgári lakásbelsőt állít a színpadra, amelyek hangulatát jól erősítik Döme Zsolt zenei kulisszái.

A színház honlapja: http://www.datatrans.hu/szinhaz/