-             Vannak nagyon éles emlékeim azokból az időkből. Mindig napfény volt és meleg, miként most is, és az édesapám minden nagyobb ünnepségre elvitt. Öt éves koromban, 1938-ban különösen hatalmas ünnepség-sorozat volt Fehérváron, akkor láttam Horthy Miklóst is, aki a városba látogatott a jeles eseményre. Emlékszem a Szent István-napi ünnepségekre is, akkor kézen fogott édesapám, miután édesanyám előtte szépen fölöltöztetett. Ünneplő ruhában indultunk el a városba, a Zita királyné úton, ami most a Budai út, s mint tudjuk, nem is olyan régen még a Vörös Hadsereg útja volt… Emlékszem, hogy akkor nekem nagy élményt jelentett az a nap, persze nem annyira az ünnepség tartalma, hiszen kisgyerek voltam még. A nagy nyüzsgés azonban megfogott, roppantul tetszettek a hajdúk, akik gyalogosan és lóháton is vonultak pompás díszegyenruhájukban. Ott voltak a Városházánál, a körmenetnél. Persze más, a gyerekre jellemző emlékem is van. A püspökség előtti díszláncra mindig élvezettel ültem rá… Az apám tudta, hogy ez nekem épp úgy kijár, mint a fagylalt!

-             Aztán teltek-múltak az évek, és az ünnep alaposan megváltozott. Az alkotmányt és az új kenyeret ünnepelték, és Szent István királyról egyre kevesebb szó esett.   

-             Emlegették őt is, csak a „szent” jelzőt hagyták el, s ez nekem különösen fájt. A tér is István lett, a múzeum is. A történelem könyvek is úgy beszéltek róla, hogy I. István király.

-             Persze az első is igaz…

-             Ez mind igaz, csak a névváltoztatások, adott estben még egy helységnél is, mint például Hercegfalvából lett Mezőfalva, szóval ezek a változtatások nekem nem tetszettek. Nem látom be, hogy ez miért történt, hiszen a hercegség, mint cím nem tehet róla, hogy rossz lett a szó csengése az új rendszerben. Örülök neki, hogy megértem az újabb változást, és most újra a régi neveket használhatjuk.

-             A díjad átadásakor elhangzott, hogy irodalmi és tanári pályád a Szent István-i örökség jegyében született meg. Hogyan látod az ő jelenlétét az irodalomban?

-             Úgy érzem, hogy a képzőművészetben, főleg a szobrászatban jobban jelen van. Egyébként még arra is emlékszem, hogy a mi Szent István-szobrunkat hogyan hozták be Székesfehérvárra. Óriási szekerekkel, sok ló vontatta azokat, és végignéztem ezt a nagyon érdekes vonulást.

-             Amikor megtudtad, hogy megkapod ezt a díjat, akkor mire gondoltál először? 

-             Nagyon meglepődtem és meghatódtam. Arra gondoltam, hogy a díj mögött levő hatalmas történelmi név mindenképpen megrázó, és természetesen nagyon megtisztelő is. Főként azért, mert Szent Istvánban az államalapítót és a kereszténység meghonosítóját tisztelhetjük. Arra is gondoltam rögtön, hogy Istenem, hát mit tettem én ebben a két ügyben. A magyarság és a kereszténység, ha úgy tetszik, Európa ügyében. A keresztény Európa… Bár ezt most egy picit félve mondom, hiszen a tisztelt Európai Unió vonakodik a keresztény értékekre való utalástól a közös alkotmányban. Csak azt nem tudom, hogy miért. Hiszen olyan hatalmas ez a múlt, ez az értékrend, hogy mást ne mondjak, már a neveink is keresztények, István, Antal… Vagy gondoljunk a naptárra, a hétfő, kedd, szerdára, a hónapok nevére, és így tovább. Azon túl, hogy a kereszténység egy híd, egy vallás, egy civilizáció, sőt, kultúra is.

-             A díjátadás után azt mondtad, hogy ez az elismerés újabb feladatokra is sarkall.